Az 1921-1945. között fennálló magyar királyi Honvédségben változó létszámban és feladatkörben mindvégig szolgáltak kerékpáros csapatok. Alkalmazásuknak több oka volt, ugyanakkor mindenkori fejlesztésük irányai a kül- és katonapolitikai, valamint a pénzügyi helyzet függvényében folyamatosan változtak.
Mint a fenti térkép mutatja, a kerékpáros zászlóaljak eredeti helyőrségei úgy helyezkedtek el, hogy a körülményekhez képest biztosíthassák egy Szob-Vámosmikola térségéből indított támadás kezdeti fázisának szárnyait folyamvédelemként szolgálva az Ipoly és a Duna partján. A terv célja feltehetően az északi irányból rendkívül sebezhető stratégiai helyzetben lévő magyar főváros ellentámadással történő biztosítása volt.
A gyorsan mozgó seregtestek hadrendjének megállapítása a két háború közötti időszakban – elsősorban a technikai fejlődés következtében – a legtöbb államban kísérletek tárgyát képezte. A katonai vezetés mindenhol kísérletezett és és próbálkozott, hogy megkapják azt a szervezetet, amely a meglevő lovasság, kerékpárosok, gépkocsizó gyalogság és páncéljárműves csapatok valamint légi erők célszerű kapcsolata útján a jövő gyorsan mozgó seregtesteit kialakíthatja. A magyar vezérkar a harmincas évek fordulóján tette meg első javaslatait a páncélosokkal is felszerelt gyors fegyvernem megteremtésére. Az anyagi alapok egy része azonban csak 1936-ra teremtődött meg, az érdemi fejlesztés, az elmélet átültetése is csak azután indulhatott meg. Ekkorra már — főleg Guderian tábornok hatására — elfogadottá vált az a nézet, hogy a nemzetközi helyzet bármilyen kedvező alakulása mellett is a magyar hadászati elképzelések csak a támadás fő erejét képező gyorscsapatokkal valósíthatók meg. Ugyanis ezek a mozgékony kötelékek — elméleti számításaik szerint — lehetővé tették volna az időben és térben egymást követő csapások végrehajtását, ami a kisantant államok egyenkénti legyőzését eredményezhették. Nagy Vilmos tábornok 1936 februárjában részleteiben is kifejtette a gyorscsapatoknak a honvédségen belül betöltendő szerepét, egyben igyekezett a fejlesztés irányait is meghatározni. Olyan, gyorsan ütközetbe vethető erőt kívánt szervezni, amely meglepetésszerű támadással a további hadműveletekre döntő hatással lehet. A győzelem kivívásának előfeltétele lesz a „megfelelő lökőerőt gyorsan és meglepetésszerűen a döntő helyen összefogni, hogy ott helyi fölényben túlsúlyban legyünk, a gyorsan mozgókat az áttörés nyomán keletkezett résen át kell a még kitartó rész hátába vetni. A mozgékonyság, gyorsaság, meglepetés új értelmet fog kapni a jövő háborújában, sikerre csak ezen lehetőségeket kihasználva számíthatunk a várható túlerő elleni harcban.” Nagy Vilmos viszont azt is jól látta, hogy a vázolt, lényegében helyes elvek gyakorlati alkalmazására a szükséges feltételek hiányában aligha kerülhet sor. A technikai, pénzügyi hiányok következtében csak legfeljebb vegyes felépítésű gépkocsizó, lovas-, esetleg kerékpáros dandárok felállítását tartotta lehetségesnek és csak ezek szervezésére tett javaslatot. Első változatként a kerékpáros zászlóaljak egy rejtett kerékpáros dandárt alkottak, ami már a békediktátum szankciói alá esett, így nyíltan nem is működhetett. A dandár a budapesti 1. vegyesdandár kerékpáros gyalogsági parancsnoka vezetése alatt működött. A posztot 1930-1933. között Böckl József gyalogsági tábornok, majd ismeretlen időponttól kezdve 1936-ig Kiss János gyalogsági tábornok (a későbbi altábornagy) töltötte be. A hadgyakorlatok alkalmával a kerékpáros zászlóaljak dandárkötelékbe összevonva hajtottak végre feladatokat, egy gyorsan mozgó seregtest feladatait végezve.
1938-től új időszak kezdődött Magyarország és a honvédség életében egyaránt. Ettől az évtől kezdve a külpolitikai kényszerek mentén mozogva mind gyakoribbá váltak a mozgósítások, illetve az alkalmazások. A kerékpárosok, gyorsan mozgó csapatként nagy szerepet kaptak a területi visszacsatolások során. De nem csak sebességük miatt alkalmazták őket nagy előszeretettel: járműveik minőségének változása terepjáró képességüket, korszerűbb nehézfegyverekkel való megerősítésük tűzerejüket fokozta, így a páncélos csapatnem fokozatos megerősödéséig a honvédség egyik legsokoldalúbban alkalmazható erejévé váltak. De a gyakori alkalmazás a fejlődés egyik gátjává is vált, mivel a szervezeti és anyagi fejlesztésre fordítható erőforrásokat felemésztették az említett mozgósítások és harctéri tevékenységek.
1940-ben létrejött az egységes gyorsfegyvernem, amely magába foglalta a páncélosokat, huszárokat, gépkocsizó lövészeket és kerékpárosokat. Két zászlóalj könnyűharckocsikkal történő felszerelése már októbertől megkezdődött, de – mint azt fent említettük – a folyamat több okból is félkész állapotban elakadt. Részben a korlátozott járműgyártási kapacitások, részben szervezési nehézségek, részben a honvédség alkalmazásai, illetve harcai miatt a kerékpáros zászlóaljakat az említett, nem elhanyagolható paraméterekkel (tűzerő, mozgékonyság stb.) együtt is zömmel egészen 1941. végéig kerékpáron alkalmazták megszálló és harctéri tevékenységre egyaránt. Ezt követően 1941.10.01-jétől a nagy típusú kerékpáros zászlóaljak – kettő kivételével – harckocsizászlóaljjá alakultak, az eredeti elgondolás szerint egy-egy páncélosezred magvát alkotva. Az anyagi és technikai feltételek hiánya, továbbá a háborús részvétel kényszerpályája meghiusította ezt az elképzelést, 1943.10.01-jétől – a 2. hadsereg anyagi és személyi veszteségeit részben pótolva – két páncélosezred megszervezése és felszerelése vette kezdetét.