Az 1944-es év a magyar háborús erőfeszítések nagy mértékű kiszélesedést hozta magával. A Wehrmacht keleti harctéren elszenvedett veszteségei a szövetségesek fokozottabb bevonását tették szükségessé. Ennek részeként a megszállt Lengyelországba vezényelték az 1. lovashadosztályt, amelyet Horthy Miklós kormányzó addig igyekezett az országhatáron belül tartva megóvni az arcvonalba kerüléstől, mivel azzal a céllal, hogy a háború végén (akár a németekkel való esetleges szembefordulás esetére) egy megbízható, korszerűen felszerelt és ütőképes seregtest álljon a rendelkezésére.
A németek követelését azonban nem sikerült elhárítani, és 1944. április 29-én mozgósították a hadosztályt, azzal a feltétellel, hogy a Kárpátok előterében harcoló magyar 1. hadsereg alárendeltségében kerül bevetésre. Eközben május 25-én újabb német kívánság érkezett, amely szerint – német lovas seregtestekkel együtt – a Pripjaty-mocsarak területén akarják bevetni a hadosztályt. A kérdés végül is éles viták után, június 6-án Sztójay Döme miniszterelnök és Vörös János vezérkari főnök a német főhadiszálláson tett látogatása során dőlt el. E megbeszélések alatt a németek ígéretet tettek arra, hogy a hadosztályt nem vetik be olyan frontszakaszon, ahol a huszárok harckocsi-támadásnak lehetnek kitéve, továbbá, hogy az ország közvetlen veszélyeztetése esetén a lovashadosztályt azonnal hazaszállítják. 1944. júniusában tehát a lovashadosztály elindult a keleti frontra. A magyar sereglovasság fő erejét alkotó hadosztályt az 1941-es haditapasztalatok alapján jelentős mértékben átszervezték, illetve a lehetőségek függvényében igyekeztek megerősíteni. Így az 1942. október 1. óta a hadosztály alárendeltségébe tartozó 15. kerékpáros zászlóaljat – amely egyike volt a Honvédség szervezetében megmaradt két „nagy típusú” kerékpáros zászlóaljnak – 1940 M Nimród páncélvadászokkal tervezték felszerelni, egyben páncélvadász zászlóaljjá átszervezni. A teljes átfegyverzés nem járt sikerrel, és a zászlóalj kényszerűségből kerékpárosként indult el a harctérre (ezzel ők voltak a magyar hadtörténelem utolsó kerékpáros alakulata), de egyes elemeit sikerült megerősíteni. Így egyik százada motorkerékpáros lett, míg megmaradt két kerékpáros századának nehézfegyver-szakaszai három állványos golyószórót, két nehézpuskát és két gránátvetőt kaptak egy-egy rajba szervezve. A szakasz négy darab 1937M terepjáró félraj-gépkocsival (Krupp Protze) látták el, amelyeken a nehézpuskás és a gránátvetős rajokat szállították (a golyószórókat a kerékpárokra málházták). A szakasz létszáma összesen egy tiszt, 48 honvéd, felszerelése 24 kerékpár, egy motorkerékpár, négy darab egytonnás terepjáró tehergépkocsi volt, egyéni lőfegyverként 23 puskát, 17 pisztolyt, kilenc karabélyt osztottak ki (beosztástól függően). A hírközlést egy tiszti küldönc, egy kerékpáros hírvivő, valamint egy R/2 rádióállomás biztosította, amelynek kezelője a szakasztörzsbe volt beosztva. A logika azt diktálta, hogy a leginkább tűzerős, súlyképzésre alkalmas alakulatot olyan fiatal tiszt irányítsa, akiben az ekkorra már a háborús tapasztalatokat hasznosító akadémiai képzés még frissen él. Így vette át a 15/2. kerékpáros század IV. (nehézfegyver) szakaszának parancsnokságát Lászlófy Iván, a Ludovika Akadémia 1943. augusztus 20-án avatott gépkocsizó lövész hadnagya.
Lászlófy Iván polgári családból származott: édesapja, dr. Jurcsó Lajos jogász, aki ügyvédként, valamint ügyészként is tevékenykedett Kalocsán. Kálmán Gabriellával kötött házasságából négy gyermek származott: Ivánon kívül Gabriella, akinek férje 1930 augusztus 24-étől Matláry Árpád százados volt, valamint Antal és Lajos, akik mindketten doktori fokozatot szereztek. Jurcsó Iván a kalocsai római katolikus elemi népiskolában végzett tanulmányait követően egy évig járt a kalocsai jezsuita gimnáziumba, majd 1933. őszén a soproni Magyar Királyi Rákóczi Ferenc Reáliskolai Nevelőintézetbe került, ahol végül 1941. június 7-én érettségizett jeles eredménnyel. Ezt követően a Ludovika Akadémia hallgatója lett, itt a háborús körülmények miatt felgyorsított képzést kaptak, így már 1943. augusztus 20-án hadnaggyá avatták az évfolyamot, tekintettel a honvédség fokozott tisztigényére. Lászlófy hadnagyot Kiskunhalasra, ahol a fiatal tiszt önálló életét a Vörösmarty u. 1. szám alatt kezdte meg, feltehetően albérletben.
Nem tartott sokáig számára a békeszolgálat: a kerékpáros zászlóaljat a lovashadosztály többi alakulatával együtt június elején több lépcsőben elvonult a harctérre.
A Páldy Gáza százados parancsnoksága alatt álló 15/2. kerékpáros század – amelyben Iván szolgált – 1944. június 11-én rakodott be a kiskunhalasi vasútállomáson, a zászlóalj törzsével, valamint az 1. kerékpáros századdal együtt. A „Piroska” fedőnevű mozgás keretében további, a lovashadosztályhoz tartozó alakulatokkal másnap léptek ki Magyarországról, majd az Oderberg-Teschen-Breszt útvonalon vonult a frontra. Végül Lunienec településen rakodtak ki június 15-én délben. Itt szinte azonnal német alárendeltségbe kerültek, de a tűzkeresztségen csak június 30-án estek át. Július 2-án a zászlóalj még 95%-os állapotban volt, létszáma 620 fő, egy közepes tarackos üteg 4 csővel, három nehéz páncéltörő ágyú, 4 db légvédelmi gépágyú (feltehetően Nimródok). A rá következő héten folyamatosan német alárendeltségben harcoltak, először tartalékban, majd feladatuk a visszavonulás fedezése volt. Július 10-én a lovashadosztály balszárnyának biztosítását kapták feladatul, a 15/2. kerékpáros század feladata volt Kosow (ma Kosava, Belorusszia) városának birtokba vétele, amelyet el is végzett, majd az ellenség előrenyomulásának késleltetése.
Másnap a hajnali órákban Dubitovo irányából a szovjet 19. gépesített dandárának 9. harckocsi-ezrede intézett támadást a század állásai ellen, a támadás azonban két T-34-es kilövése után elakadt. Ezt követően az ellenséges tüzérség vette tűz alá a halasiak állásait, a zászlóalj azonban ebben a súlyos helyzetben is kitartott. Délután 16 h-kor a teljes bekerítés veszélye miatt Bresztovszky Erik alezredes, zászlóaljparancsnok kiadta a parancsot az ellenségtől való elszakadásra. A 2. századnak a városkán keresztül kellett visszavonulni, ekkor Iván közvetlen közelében becsapott egy akna s azonnali halálát okozta. Legénysége oldalkocsis motorkerékpárra rakta és hátra hozta holttestét, amelyen külső sérülések nem voltak láthatók. Orrán és fülein szivárgott a vér. A halált tehát valószínűleg a közvetlen közelében robbant akna robbanása okozta.
A hivatalos veszteségi kartonja szerint holtteste temetetlen maradt,de parancsnokának, Bresztovszky Erik alezredesnek a családhoz (Matláry Árpád, Iván nővérének férje ekkor a IV. hadtest beosztott tábornoka volt, vezérőrnagyi rendfokozatban) intézett levele szerint a 2. század holttestét 24 órán keresztül magával vitte és Pruzana K-i (ma Pruzhany, Fehéroroszország) útcsomópontnál július hó 12-én 16 h-kor eltemette.
A sírhely Pruzhany korabeli térképén jelölve…
Sírhelyét megjelölték és névfelírással látták el, majd folytatták a visszavonulást, a terület rövidesen ellenséges kézre került. (Az elérhető műholdfelvételek alapján a parancsnoka által sírhelyeként megjelölt terület azóta beépült.) Lászlófy Ivánt parancsnoka post mortem a Magyar Érdemrend kardos Lovagkeresztjére terjesztette fel, amelyet „az ellenség előtt tanúsított kiválóan vitéz és önfeláldozó magatartásáért” 1944. szeptember 21-én ítéltek oda számára „post mortem”.
Bresztovszy alezredes a családot tájékoztató levelét az alábbi sorokkal zárta: „A 2.század szeretett bajtársának holttestét 24 órán keresztül magával vitte és Pruzana K-i utcsomópontnál julius hó 12-én 16 h-kor örök nyugalomra helyezte. A sir meg van jelölve és névfelirással ellátva. A terület sajnos azóta orosz kézre került. A temetésen lelkész nem lehetett jelen, csupán az időközben hősi halált halt századparancsnoka, Páldi Géza százados és bajtársai. Ezek közül jelenleg Soponyai János zászlós a Budapest-i 11.sz.honvéd helyőrségi kórházban fekszik sebesülten,ki részletes felvilágositást tud adni. Lászlófy Iván hdgy.halála hivatalosan megállapitást nyert. Az előirásoknak megfelelően azonossági jegye a lov.ho.pság-hoz lett felterjesztve további eljárás végett. A veszteségi kimutatásban hősi halottként szerepel. Ivánt bátor és hős magatartásáért lovagkeresztre terjesztettem fel és annak adományozása esetén meg van a lehetőség vitézzé nyilvánitására. Szomoru kötelességemnek ezzel eleget tettem és kérem még Méltóságos Vezérőrnagy Urat,a hozzátartózókkal közölni,hogy hős,fiatal barátunk emlékét hiven megőrizzük. Besorotl azok közé,kik életük feláldozásával valamennyiünk számára egy szebb,boldogabb jövőt akarnak biztositani.”
Ezúton mondok köszönetet dr. Lászlófy Csabának az adatok közléséért és a dokumentumok rendelkezésre bocsátásáért.